Harmadik fejezet...

Kilépve a szobából, a barlang vészjosló csendje fagyasztja meg a levegőt. A két kalandor lassan végigpásztáza a helyet. A rácsos kapu és a szoba bejárata közötti terület csak úgy kong az ürességtől. Ahol nemrégiben csontvázak feküdtek, most hűlt helyük, mint amik sose feküdtek ott. Narvi erőset markol fegyverén, jelezve testének, hogy őt bizony nem érheti meglepetés.

— Na, hol vannak a félelmetes lényeid? – mondja gúnyos nevetéssel Shako.

— Hát azt nem tudom, de a csontvázakat magukkal vitték. – vág vissza a törpe, meglepő nyugodtsággal. — Menjünk, keressük meg őket. – mosolyogva megindul a vaskapu felé.

Shako nyel egy nagyot és utána indul. 

Mégis, mi a franc ez a hely?... és mit keresek én itt?... Ki vagyok én egyáltalán, már néha magamra se ismerek, teljesen össze vagyok zavarodva... Ez a béka test nagyon béna... bezzeg ő meg egy erős, izmos fizikummal lett megáldva... bár kitudja, meglehet a földön is hasonlóan nézhetett ki... Ebben a világban nem hagyhatom hogy megint egy senki legyek... Bárhol is vagyunk...

— Gyere ne maradj le, kicsit tempósabban kell haladnunk, így sose fogunk innen kijutni. – zökkenti ki végül Shakot gondolatmenetéből.

Alig húsz perc alatt visszaérnek az elágazáshoz ahonnan jöttek. Narvi szó nélkül választ irányt, majd úgy menetel előre, mint aki pontosan tudja hová tart.

A levegő dohos illata tölti be a teret, mintha évszázadok óta senki sem szellőztette volna ki ezt a föld alatti világot. A nyírkos kőfalakat sötétzöld moha pettyezi, a repedésekből lustán csordogál a víz, és tompa koppanással hullik a földre. A csend szinte kézzel tapintható, mégis ott lappang benne valami megmagyarázhatatlan feszültség, mintha maga a barlang figyelné őket.

Közel egy óra gyaloglás után a falak sokkal szélesebbé válnak, és a természet által megalkotott lépcső most felfelé vezeti őket. Felérve előttük a járat tovább folytatódik, viszont most bal oldalon egy tágas üreg tárul eléjük. Bár nyilvánvalóan ez a kiszélesedés nem egy másik folyosó, de a vége elveszik egy rejtélyes sötétségbe. Narvi az üreg felé fordul, még kivételes sötét látása is elakad a mélyben gomolygó feketeség előtt. A mellkasában egy ismerős érzés lüktetett fel újra. A semmiből mintha egy titokzatos szellő simogatta volna végig a testét, mintha valami hívogatná befelé.

— Te is érezted? – szólal meg végül Narvi.

— Ja, ja persze hogy érzem. – vágja rá gyorsan, majd hozzá teszi. — De mit is? – ismeri el hogy fogalma sincs miről van szó.

— Újra egy élőholt jelenlétét érzem. De ez most nem ugyanaz, mint amit abban a szobában éreztem. – Mire befejezi a mondatot, látja Shako kezében már ott van a kifeszített íj.

— Menj nyugodtan előre, innen fedezlek. – mondja illedelmesen.

— Tedd már azt le, azt se tudjuk van-e ott valami! – nyugtatja meg és egy lassú, de határozott mozdulattal Shako kezét finoman lefelé kényszeríti, közben egy lépést is tesz előre.

Visszapillant még egyszer, biztosítva magát, hogy talán a béka nem készül újabb meggondolatlanságra, majd neki indul a sötétségnek. Shako utána. Elérnek a fal végére, de láthatóan nincs itt semmi. A falak itt ugyanolyan nyirkosak és mohával benőttek, mint a barlang többi részén.

Shako hatalmas nevetésben tör ki.

— Élőholtak, még mit nem. Az hittem komoly fickó vagy, de látom csak egy bolond. – gúnyolódik ismét magához méltóan.

Narvi értetlenül áll a dolog felett.

Nem ez biztos nem jó így... szinte magam előtt éreztem a jelenlétét... 

Csalódottan hajtja le a fejét, megfordul, és lassan visszaindul. De alig tesz meg pár lépést, amikor egy halk szinte suttogásnyi hang tört ki a fal mögül...

— Játssz velem... kérlek... játssz velem...

Mindketten megdermedtek, majd szinte egyszerre fordultak a sziklafal felé.

Semmi. A nedves barlangi levegőn kívül, semmi másnak nem volt érezhető jelenléte.

Bár a hang nem volt fenyegető, sokkal inkább szomorú, magányos. Narvi mégis, lassan a pajzsára csúsztatta a kezét. 

— Ki van ott? – kérdezte halkan.

Néhány hosszú másodpercig nem érkezett válasz. Csak a hosszú idő alatt kialakult természetes mélyedésbe bele csobbanó vízcseppek koppanása visszhangzott. Aztán egyszer csak a sziklafal felszínén finom fodrozódás futott végig. Nem repedt meg, nem is nyílt szét, sokkal inkább tűnt úgy, mintha egy része vízzé vált volna. Lassan egy apró kéz bújt elő, aztán egy egész kar, végül egy alig tizenkét évesnek tűnő kislány siklott ki belőle.  

Fehér ruhája úgy lebeg körülötte, mintha a víz mélyén állna. Hosszú haja hullámokban lebeg, mintha láthatatlan áramlatok simítanák. Áttetsző alakját a belőle áradó fény teszi láthatóvá, amely finoman dereng a sötétben.

— Játssz velem kérlek - szólt ismét a lány reménykedve, hangjában érezhető volt a hosszú évek magánya. A barlang falait megtöltötte az elkeseredettség.

— Persze játszunk veled... - vágta rá rögtön Narvi, akiből gondolkodás nélkül tőrt elő a szent kötelesség. — Én Narvi vagyok, ő pedig itt Shako, téged hogy hívnak?

A lány hangja pillanatok alatt töltődött meg boldogsággal, láthatóan is nagyon örült hogy végre tud valakivel játszani.

— Nyssa vagyok a barlangba zárt gyermek, és kitalálósat fogunk játszani.

— Rendben és azt hogy kell játszani?

— Egyáltalán nem bonyolult, én felteszek öt találós kérdést, majd ti válaszoltok rá, és minél több kérdésemre tudjátok a választ annál több titkot árulok el nektek a barlangról.

— Nekem tetszik ez a játék, de mi lenne ha változtatnánk egy kicsit, amennyiben kitaláljuk mindegyikre a választ, akkor kérdezhetünk tőled és te válaszolsz nekünk.

— hmmm, nekem megfelel, még kiváncsivá is tettél mi..

— Na mondjad azokat a kérdéseket, nem érünk rá egész nap - vágott közbe Shako a hozzá méltó kedvességével.

Nyssa kicsit megszeppent, látva Shako nyers fellépésétől.

— Nyugalom barátom, ő csak egy kis társaságra vágyik... - nézett szigorúan Shakora. — Ne is törődj vele Nyssa, rossz napja van, nem akarat megbántani.

— Persze, persze nem akartalak megbántani. - erősítette meg enyhén fintorogva.

Nyssa elmosolyodott, és a törpére fordította tekintetét.

— Hát jó, akkor az első kérdésem:

"Éjjel mindig fent vagyok, nappal soha nem látod. Nem mozdulok, de elvezetlek bárhová. Ki vagyok én?"

...éjjel mindig fent vagyok, itt a fent a lényeg, egy helyhatározó és nem egy ige... igen a fent az égen... elvezetlek bárhova, hát az még a földön is egyértelmű, csak a csillag lehet...

— Frappáns egy kérdés, de ez könnyű, a válasz a csillagok

— Ez az, igen... ügyes vagy! - örvendezik a lány. — Hát azt hiszem jöhet egy kicsit nehezebb is:

„Nincs szám, mégis válaszolok. Nincs fülem, mégis meghallak. Minél messzebb mész tőlem, annál halkabb leszek. Ki vagyok?”

— Hmmm, igazad van ez már kicsit nehezebb... hadd gondolkodjak kicsit.

— Csak nyugodtan, én ráérek egy örökkévalóságig. – hangja játékos, de érződik benne a végtelen rabság fájdalma.

...nincs szája, mégis válaszol... valami, ami hangot ad, de nem beszél. Nincs füle, mégis meghall... tehát reagál a hangra. Minél messzebb mész tőle, annál halkabb lesz...

Narvi összevonta bozontos szemöldökét.

...valami élő biztosan nem lehet. Talán varázslat? Vagy valamilyen teremtmény, ami utánozza a hangokat? De akkor miért lenne fontos a távolság...?

— Na, megvan már? — szólalt meg Shako, mint egy igazi csapatjátékos, aki csak a díjat jött átvenni, az odáig vezető veríjtékes küzdelmet meghadja a csapat többi tagjának.

Narvi csak felemelte a kezét, jelezve, hogy hagyja gondolkodni.

Shako néhány pillanatig csendben maradt. De csak néhány pillanatig, mivel láthatóan nem hagyta nyugodni, hogy nem érkezik válasz.

— NARVI! —kiáltotta végül el magát, de úgy hogy még a halottak is felfigyeltek volna rá.

— ...Narviii... Narvii... Narvi... – érkezett vissza egyre halkabban a sötétségből.

Narvi lassan Shako felé fordította a fejét.

Aztán vissza Nyssára.

...nincs szája, mégis válaszol. Nincs füle, mégis meghall. És minél messzebb jut a hang... annál halkabb lesz.

Arcán elégedett mosoly jelent meg.

— A visszhang.

Nyssa szeme felcsillant.

— Igen!

Aztán Shakóra pillantott, és játékosan összeszűkítette a szemét.

— Bár szerintem ő súgott.

— Én? – mutatott magára Shako. — Igen, igen én voltam – fogadta el gyorsan a dicséretet, mielőtt elveszne a dicsősége.

— Shako nem is olyan félelmetes, sokkal inkább vicces.  – nevetett fel Nyssa, inmár látszata is eltünt annak a nyomasztó rosszkedvnek amivel érkezett.

Shako nem szívlelte az ilyesfajta dicséretet.

Méghogy vicces, na majd várj csak, megmutatom majd ki is az igazán félelmetes.

Narvi szúrós tekintettel fordult Shako felé mint aki már tudja mi jár a fejében.

— Jól van... jól van nem kell így rám nézni - fogta vissza magát morogva.

— „Mindig követlek, de sosem érlek utol. Fényben megszületek, sötétben meghalok. Nem érhetsz hozzám, mégis mindig melletted vagyok.
Mi vagyok?” – terelte vissza a játékra a hangulatot Nyssa, látva a szikrázó tekinteteket a két kalandoron.

— Az árnyék, misem könnyebb ennél – vágta rá meglepő gyorsasággal Shako.

Az életem nagyobb részét rejtőzve éltem a sötétségben, az árnyéka voltam önmagamnak. Még jó hogy magamra ismerek...

...Hihetetlen hogy így éltem, nem mehet ez így tovább, mindenki félni fog tőlem, mostantól én leszek az akitől mindenki félni fog... "—Shako..." ... hmmm tessék? valaki mintha szólt volna... " Shako... " Mit akarsz itt a fejembe?...

— SHAKO– jött a fülébe az erős dörmögő hang.

A béka összezavarodva állt a többiek elött. Végre tudatosult benne hogy a hangok nem a fejéből szóltak, hanem Narvi szólítgatta.

— Kitaláltad, ügyes voltál.

— Persze hogy kitaláltam, mindegyikre tudom a választ. – vágta rá meggondolatlanúl.

— Áh ez akkor egy kihívás, a következő csak neked szól. – kuncog fel Nyssa. — „Mi az, amit a halott megtarthat, az élő elveszíthet, és amit semmilyen arannyal nem lehet visszavásárolni?”

Kellett nekem fecsegnem... hmmm... gondolkodj te buta béka, vagy mi vagyok... amit a halott megtart, élő elveszít, és nem lehet megvásárolni... ennek semmi értelme... néha jobb lenne ha néma lennék... néma lennék... néma... EZ AZ... hát mi más lenne mint a szó.

— Ez is egyszerű az szó a helyes válasz.

— Nem! ...vagyis...hát...A halott megtartja a szavát, mivel már nem tud többé hazudni, az élő elveszítheti, és arannyal nem megvehető... Ez nem az a válasz amire gondoltam.

— De jó válasz? – kérdezi aggodva Shako.

— ...sajnos igen.

— Akkor nyertem.

— Azt nem mondtam, csak elfogadtam a válaszod. Félig nyertél.

Shako pufog egyet majd hátatfordít, jelezve hogy nem ért egyet a döntéssel.

— Hát jöjjön az egyik kedvencem: „Minél többet adsz nekem, annál többet akarok. Ha beteljesítesz, egy időre eltűnök, de sosem halok meg igazán. Mi vagyok?”

A két kalandor erős gondolkodásba kezd, láthatóan nem igen találják a helyes választ...

— Rendben segítek kicsit... „Nevemet viseli e sötét hely, minden szívben más alakot ölt fel. Van, kit aranyhoz, van, kit trónhoz hajt, de aki elveszett, csak otthont akar."

De aki elveszett, otthont akar?... vajon most ránk gondol?... De ha igen, akkor lehet hogy a hely az, amit épp keresünk... Luthena említette a nevét... Igen emlékszem már... A vágyak barlangja... Így viszont a válasz is egyértelmű, ami mindenkinek mást ad.

— A válasz a vágy. – mondja ki határozottan a törpe.

— Nagyon jó, ez a helyes válasz – örvendezik Nyssa. — Most pedig jöhetnek a kérdések, mivel sikeresen megfejtettétek a találós kérdéseimet.

Narvi a lányra néz, hümmög egyet, majd így szól:

— Az első kérdésem... ki vagy te, és mit keresel itt egy ilyen veszélyes barlangban? – a törpe hangjában érződik némi aggodalom.

— Én Luthena, a tolvaj lánya vagyok és már nagyon régóta itt élek a barlangban, mivel egy gonosz átok örökre ide zárt.

— Micsoda? Annak a bolondnak van lánya? – hozza vállalhatatlan stílusát Shako.

— Nem muszáj ám mindent kommentálni – förmed rá Narvi, látván a lányt eléggé elszomorította Shako hozzászólása. — Ne is figyelj rá, nem gondolta komolyan.

— Az apám nem bolond, csak rosszkor volt rossz helyen és ennyi! – védte meg apja becsületét. — Nem ő tehet róla! 

— Nincs rá mód, hogy kiszabadítsunk valahogy? – próbálta elterelni a lány figyelmét, mivel látta hogy nagyon felzaklatta a dolog.

— Ha sikerül kinyitni a vágyak barlangját, bizonyára megtörik az átok, legalább is apám ezt mondja mindig nekem, de lehet csak így szeretné bennem tartani a reményt.

— Ez nagyszerű, mert mi pont oda tartunk, hogy kinyissuk. Szeretnénk haza jutni. Ugye Shako? – fordult a magát nézegető béka felé, aki már ügyet sem vetett rájuk.

— Ja, pont úgy ahogy mondod – a válasz reflexszerűen érkezett, láthatóan Shako nagyon elmélkedik valamin. 

Narvi és Nyssa semmi esetre sem szerették volna kizökkenteni, hiszen így egy darabig megszabadulhattak Shako gúnyos, illetlen megjegyzéseitől. Narvit nagyon érdekelte a lány története, megtudta, hogy ő és az apja több ezer éve még emberek voltak és egy rettenetes világban kellett élniük. Míg nem, négy hős létrehozta az idő kerekét, ami bezárta a gonosz erőket, és mind a mai napig kordában tartja. Nyssa azt is elmesélte hogy a kerék működése bizonytalan és nagyjából pár száz évvel ezzelött egy nagyon gonosz lény elszabadult és majdnem elpusztított itt mindent. Pontosabban az a démon aki őt is elátkozta, újra kiszabadult és csak nagy veszteségek árán sikerült megállítani. Narvi nagyon meglepődött, hogy a lány ennyi mindent tud a kinti világról, de Nyssa elmagyarázta, hogy apja folyton jár-kell a nagyvilágban és rengeteget mesél neki. Narvi nagyon megkedvelte őt és megfogadta a lány elött, hogy akár az élete árán is kinyitja a barlangot. Nyssa elmondta merre találják a barlangot, és figyelmeztette őket hogy a kőtábla mögé már ne menjenek, mert ott halál vár rájuk.

A hosszas beszélgetést végül Nyssa törte meg.

— Fájó számomra kimondani, de mostmár mennetek kell. – sütötte le szemét szomorúan.

— Igen, tudom, de ne keseredj el, minden erőmmel azzon leszek, hogy megtörjem az átkot. Számomra mostmár ez fontosabb, mint az, hogy hazajussak. – Narvi érezte az egész testében, kötelessége fogadalmat tenni.

— Én Narvi a paladin... – a szavak oly módon indultak meg belőle mintha egész életében ezt tanúlta volna. De nem csak a szöveg amit mondott, volt ily meglepő, hanem a látvány. Az egész teste fényben kezdett pompázni, csak úgy ragyogtak körülötte, a belőle áradó világító sugarak, de ő mit sem törödött most ezzel, csak mondta.

— ... fogadom, hogy az igazság és a tiszta erő nevében, megtöröm az átkot, ha addig élek is! 

A jelenséget Shako sem tudta figyelmen kívűl hagyni.

Mi a fene, világít a csávó?! ...én meg nyáladzom ezzel a béka testel... nem igazság... Elég volt... Én is akarok ilyet...

— Juhé, nagyon köszönöm – ugrott a nyakába Nyssa és teljes erejében szorította.

Az egyszeri ember nem tudná mit jelent, amit most Narvi csinált, de Nyssa pontosan tudta. Az isteneinek tett igéretet, ami minden paladin számára, egy megtagadhatatlan kötelességet von maga után. Nem szegheti meg igéretét, és nem is vallhat kudarcot, mert az istenek örökre elfordulnának tőle, és akkor nem lenne több egy fegyverrel hadonászó bolondnál. De számára ez most nem azt jelnetette, na akkor mostmár mindenképp megtörik az átkom, hanem egy olyan gesztust ami rettentően boldoggá tette, hogy valaki ilyet tett érte, ő érte aki az apján kívűl, mindenki számára jelnetéktelen volt. 

A lány lassan engedett a szorításból vissza ereszkedett a földre, mosolygott egyet és hátat fordítva elindult át a falon keresztül. Lágy mozgással szelte keresztül a falat, mint ami ott se lenne, és szép lassan eltünt benne.

Narvi még percekig nézte a falat, talán bízva abban hogy a lány visszatér, de tudta nem fog, nekik meg indulniuk kell tovább. Pillantása most szép lassan a még mindig magában elmélkedő Shako felé téved és érezhető felháborodás kelt benne. Mérgében felemel egy követ és felé hajítja. A kő iszonyat erővel suhan el Shako feje mellett és eszeveszetten száguld a sötétbe. De a hatalmas koppanás helyett, inkább csak egy puffanaás hallatszik, majd mégegy, és mégegy, és mégegy. Mint amikor valami többször is megpattan valamin.

— Normális vagy? – förmed rá Shako.

— Várj, gyere! – indul az eldobott kő irányába és veszik el a sötétben.

— Nagyon jó most meg hova mész? – áll értetlenűl csodálkozva. Aztán tekintetét jobbra-balra cikázva döbben rá, hogy egyedül maradt a sötétben. 

— Ne légy bolond, megyek én is, ki fog megvédeni ha bajba kerülsz? – indult utána elég gyors tempóval Shako. 

Alig ért be a sötétbe, mikor egy nagy bumszli kéz állja az útját.

— Állj te kis örűl – szól az ismerős hang. — lépcső van elöttünk.

Hát igen a barlang ezen része annyira sötét, hogy észre se vették, mellettük a falnak egy kissebb része nyitott és bent rögtön egy lépcső vezet lefelé.

— Menjünk, nézzük meg mit rejt ez a kis járat.

Shako nem felel, csak puffog egyet.

Narvi tudja, az igen kifejezésének egy igencsak furcsa megnyilvánulása ez. Ő sem szól már semmit csak lassan meg indul a csigában lefelé tekergő lépcsőn.

Már egy jó ideje lefelé haladnak míg nem az egyik fordulóban egy fantasztikus látvány tárul eléjük...

Egy barlangi forrás épp elöttük ér véget egy kissebb medencébe, a víz olyan tiszta hogy a sötétség ellenére is látni lehet a víz alján kukucskáló köveket.

------------------------------------